2015. július 4., szombat

2.



 Ez az utolsó nap, hogy Athan otthonról indul suliba. Ma délután beköltözik a koliba, úgyhogy hosszas búcsúzkodás, és puszilgatás mellett, kilépett az ajtón. Még egyszer hátra pillantott, beleszippantott a reggeli levegőbe és elindult a buszhoz.
Csak bámult kifele az ablakon, és töprengett. Tudjátok, úgy mindenen. Milyen lesz a suli? Az osztálytársak? Lesznek jó haverjai? És lány barátai? Mindig is szerette a lányok társaságát, és őt is szerették viszont, bár lehet, hogy most nem így lesz.
A jármű, lassan, fogcsikorgatóan állt meg, a buszmegállóban. Még van tíz perce, hogy odaérjen. Késni pedig nem szabad! Szaladni kezdett, táskája, lábát csapkodta, és majdnem elesett egy bokorban, de sikeresen megérkezett a kis, de annál inkább modern iskolába. Nagy ablakai, lehetőtévé tették a napfény bejutását az épületbe, így otthonosabbá téve azt. Két emeletes volt, de nagyon hosszú. Magán építményként szolgál, ámbár azt rebesgetik, valaki meg akarja venni, és szintén iskolaként akarná majd működtetni. Belépett a bézs színű intézménybe. A diákok elözönlötték az aulát, egymáson keresztül kiabáltak, és rohangáltak. Még mielőtt becsengettek volna, beállt a büféhez vezető sorba.
-Csókolom, nagyon szép napunk van ugye?
-Igen fiam! - szólt meglepetten a konyhás néni. Általában a rendelésnél többet nem szólnak hozzá a diákok.
-Egy tejszínhabos meglepetést és egy sós chipset, kérem szépen. Köszönöm!
Miután megkapta a furán összeillő uzsonnáját felszaladt a termükbe.
Legtöbben már ott voltak, úgyhogy nem sok hely maradt. Hátul egy hármas pad, és elől egy kettes. Bár jó tanuló volt, nem szívesen ült volna előre, így hátul a középső helyet foglalta el. Majd megjött Zoe és Jesmin is. Előre ülhettek volna, de elmondásuk szerint inkább ugranak ki a teremből (a földszinten voltak, szóval nem haltak volna meg), minthogy oda üljenek, így Athan mellett foglaltak helyet.
-Nem ülsz szélre? Hogy Jesminnel egymás mellett lehessünk - kérdezte Zoe, szokatlanul jó kedvvel.
-De, természetesen - majd gyorsan félre is ült, hogy udvarias legyen.
Lassan (igazából két perc alatt, mert majdnem becsengettek) mindenki helyet foglalt, és az oszi is megérkezett.
-Gyerekek - szólt kétségbeesetten - van egy jó, és egy rossz hírem. A rossz, hogy nem tudunk a hétvégén elmenni, sátorozni - nagy zúgolódás, és nem tetszést kifejező mormogások kezdődtek - Nyugalom! A jó hír, hogy holnap után el tudnánk menni. Az iskola megengedte, már csak a szülőket kell megkérdezni, és elkérni a papírokat. Így most hazaengedek mindenkit, hogy tudjátok elkészíteni a dolgaitokat, és visszajelezni, hogy tudtok e jönni.
Mindenki eszeveszettül pakolt, csak Athan mártogatta a chipsét a tejszínhabba.
-Te nem Merloyból jöttél? Mert ha ma költöztél be a koliba, hogy tudsz hazamenni a papírokért? - tette fel a jó kérdést Jesmin.
-Francba - dünnyögte, miközben bekapta a másik chipset - Neked van kocsid, nem? Eltudnál vinni?
-Van. Hadd gondolkozzak: igen !
-Azt mondtad, engem viszel el - fakadt ki Zoe.
-Igaz is. Akkor te is velünk jössz Merloyba.
''Nagy'' örömmel ült be a kocsiba.
A kocsiút halkan telt, csak Jes mesélt valamit, de a másik kettő nem nagyon figyelt.
-Itt vagyunk! - intett Athan, hogy álljanak meg - Bejöhettek!
-Úgyis szomjas vagyok - motyogta Zoe.
Így hármasan indultak el, mint valami rossz filmben. Az anyukája a kocsit meglátva ki is szaladt a ház elé. Mikor meglátta fiát jól megszorongatta, mintha ezer éve nem látta volna. A lányok a háttérbe kuncogtak, Athannak meg a feje a háztetőjével egyezett meg.
Bementek, és leültek a konyhapulthoz, és amíg az anyukája felment a papírokért, addig fia próbálta betölteni a csendet.
-Éhesek vagytok? Szuper sandwichet csinálok.
-Kérünk - felelték éhesen a csajok.
Athan csak sürgött-forgott, mint egy szakács, csak kicsit hülyébben nézett ki, és kész is volt az ennivaló.
Ahogy a lányok megkóstolták, elállt a szavuk (igaz, hogy azelőtt sem beszéltek, hanem ettek de értitek)
-Ez...egy csoda - mondta félig teletömött szájjal Jes.
-Mi a titkos összetevő?
-A szeretet - mondta, és mindkét kezét a szívére tette, és ''könnyezve'' tekintett föl.
Nevetésben törtek ki, amire nem épp a bájos szót használnám, hisz a fél kaja még a szájukban volt.
-Itt van, fiacskám! - adta oda a papírt - És mesélj milyen a suli? Vannak szép lányok? - kérdezte, mintha nem lenne ott más.
Athan újra elvörösödött.  Miért szeretik ilyenkor az anyukák cikis helyzetbe hozni gyermeküket?
Persze nem válaszolt a kérdésre, mire az anyuka vette a lapot. Legalábbis úgy tűnt.
-Szóval akkor ők a szép lányok - kuncogott.
Fia rácsapott a homlokára, és legszívesebben elmerült volna, az óceán legmélyebb pontján.
A lányok mosolyogva hagyták el a házat, Athan azért búcsúként mégis megölelte édesanyját, hisz ez sosem szégyen (csak ha szorongat).
Beszálltak a kocsiba, majd Athan bocsánatot kért anyja viselkedéséért.
-Szerintem aranyos. Bárcsak nekem is ilyen lenne -szólt Zoe.
Athan mostmár nyugodtan dűlt hátra, és habár szívesen megkérdezte volna milyen az ő anyukája, mégsem tette.
-Nagyon kell pisilni - mondta nyöszörögve Jes.
-Itt túl sok kocsi jár, keress valami eldugottabb zugot, és álljunk meg - ajánlották barátai.
Találtak is valami helyet, habár kicsit letértek a megszokott útról.
-Sietek - pattant ki.
Addig Athan és Zoe kínos csendben ültek, majd megtörte a csendet a mi bátor úrfink.
-És mi a kedvenc filmed?
-Nincs, sok mindent szeretek minden témában. Kivéve a horrort!
-Ne hülyíts! Én is pont így vagyok vele. Mi abban a jó, hogy félünk,
-mikor arra törekszünk, hogy legyőzzük a félelmünket? - fejezte be Athan idézetét, és hátrafordult, hogy rámosolyogjon.
-Pontosan! Azt hittem csak én tudom ezt az 'idézetet' - mosolygott, olyannyira, hogy majdnem kiestek fehér fogai.
Ezt a cuki pillanatot, a bepattanó csaj szakította meg.
-Na történt valami izgi?
-Persze. Jött egy teherautó, ránk dudált majd neki ütközött egy éppen akkor leszálló űrhajónak. Szóval megmentette az életünket - mesélte a maga harsány stílusában Zoe.
Mintha csak egyszerre gondoltak volna rá, Athan odanyújtotta a kezét, és Zoe jól belecsapott. Igazán aranyosak nem gondoljátok?
Mentek kis ideig, majd miután sehogy sem értek haza, és láttak egy táblát, ami egyáltalán nem Sunberryre mutat rájöttek:
-Eltévedtünk - mondta Jes, majd kissé lejjebb csúszott az ülésen.
-Szuper, most mit csináljunk? - kérdezték.
-Telefon - mondta Athan, és végre itt nem az volt mint a filmekben, hogy csak a végén jönnek rá, hogy van náluk teló is.
-Én a koleszban hagytam, még suliba sem vittem -szólt Jes.
-Dettó.
-Akkor majd én - szólt hősiesen a fiú - de mégis kit hívjak?
-Próbáld szüleidet, majd barátokat vagy ilyesmi.
-Még új a telóm - büszkélkedett, habár ez most egyáltalán nem pozitív dolog - szóval csak nagyon kevés szám van  benne.
-Próbáld mindet - intették a lányok.
Megcsörgette mindet, de egyik sem vette fel. És kitaláljátok mi következik? Igen. Lemerült a telefon. Tipikus, de ez van. Most már magukban kell megoldják.
  Mihez kezdenek?

Igen, tudom hogy furcsa befejezés:)) Következő jobb lesz, promise. És hát iratkozzatok fel, komizzatok! Bár tudom, hogy nagy volt a kihagyás :(
















2015. június 21., vasárnap

1.

   Először egy másik részt akartam hozni nektek, de mégse tettem. Athan hátterét szerettem volna bemutatni, hogy miért engedte el az anyukája, miért vette biztosra a bejutását stb. De végül, úgy döntöttem későbbre hagyom, viszont azért valamennyire meg kellett magyarázzam a szituációt, úgyhogy csak visszafogottan, de itt van a rész! Tudom, nem túl hosszú, de valahogy mindig csak ennyit szoktam írni:) Na nem szövegelek tovább, jó olvasást, és ha akartok iratkozzatok fel, komizzatok nagyon jól esne!:3


Gondolom senkit sem izgat különösebben a beiratkozás (átiratkozás), a bejutás és más egyéb adminisztratív dolgok, úgyhogy nem is mesélek erről különösebben. Athan, a tizedik osztályt kezdi Sunberryben, ahogy azt az iskola is meghirdette, így nem csak ő lesz az egyetlen zöldfülű.
 A nyár utolsó heteit, böngészéssel, pakolással, és infógyűjtéssel töltötte. Sikeres jegyei segítségével, bejutást nyert álmai iskolájába. Édesanyja bár nem mutatva ki aggodalmát, nagyon is féltette fiát, akit csak azért engedett el, mert tudta, hogy ezt kell tennie. Nem akadályozhatja meg álmai eléréseben, az ő egyetlenkéjét, aki nem mellesleg már tizenhat éves, és, bár nem mutatja, nagyon is érett volt. Majd ha édesanyák lesztek, megértitek Margaretet is. Meg kell említenem, hogy Athannak nehéz gyerekkora volt, jóformán apa nélküli, és úgy érezte ő a hibás mindenért, de szerintem sok embernek ismerős ez az érzés. Pedig nem ő volt a hibás, nem is az anyja, hanem az apa. A kérdésre, hogy miért? sosem kapott választ apjától. Vagy kikerülte a kérdést, vagy meg se hallotta. Tudom, hogy sok embernek százszor nehezebb az élete, mint neki, de higgyétek el, egy fiúnak, nem könnyű abban felnőnie, hogy az apja nem akarja őt. De mindegy is, ne beszéljünk szomorú dolgokról, hisz ez egy új kezdet, aminek, boldognak kell lennie!
  Térjünk is át az első napra. Keddi nap, fülledt levegő, sok diák, és szüleik. Édesanyjával együtt, a leghátsó sorban foglaltak helyet, amíg az ünnepi alkalom nap zajlott. Egy óra is eltel, és még mindig az igazgató beszélt. A gyerekek, már hajukat téptek, -  persze csak fejben- annyira unták az előadást. Volt aki a telefonját nyomkodta sunyi módon, és a facebookon járkált, holott, ott nem történt semmi. Volt aki halkan rágózott, és azt figyelte, tud-e buborékot fújni, anélkül, hogy meglátnák. És valaki, olvasott. Ezen a személyen meg is akadt Athan szeme: egy vörös hajú fiú, egy vörös lány mellett, épp egy vastag könyvet bújt. A borítóját, eltakarta vaskos keze. A két hasonló hajszínű diák, igen kitűnt a tömegből, meg persze az afroameikai lány is, és az Athan mellett ülő ázsiai fiú is.
Különös módon, de kellemes látványt nyújtott, ez a sokszínűség. Olyan érzést keltett, hogy itt mindenkit elfogadnak, és értékelnek.
- Azt hiszem, ez lett volna a rövid köszöntés -  Rövid? Csak kérlek ne legyen egy hosszabb is - Szeretettel üdvözlök mindenkit, most fáradjanak be a termükbe, egy rövid tájékoztatóra. A lapocskán amit a bejáratnál osztogattunk, rajta van az eligazítás. Köszönöm a figyelmet! Még találkozunk! - mondta nevetve, visítós hangon mint amikor egy malacot ölnek.
Mintha egy közös ébresztőóra működött volna mindenkiben, egyszerre pattant fel a tömeg, olyan zajt csapva, hogy még Athan által kiadott hangok, sem hallatszottak. Ja igen, egy apró dolog: főszereplőnk, mintha egy betegségben szenvedne, furcsa hangokat szokott kiadni, mikor milyet: nyavalygást, sipítást, hörgést, vagy dúdolást . Ne is kérdezzétek!
Mindenki lassacskán, mint az élőhalottak, szeltél a lépcsőket, a harmadik emeletig, ahol az az osztály volt, ahova járni fognak az elkövetkezendő években. A halvány kék ajtó előtt cövekelt le, ami a hatos terem volt. Idegosztály! Lassan nyitott be, de így is mindenki ráfigyelt (mármint azok akik bent voltak) , mert az ajtó hangos recsegést adott ki. Fesztelenül ment be, és anyukája is követte. Leült egy neki szimpatikus helyre, majd várta az eseményeket. Nem sokára mindenki megérkezett, Athan mellé is leült egy csinos, barna hajú lány. Belépett az ajtón egy tanárnő is, aki sok bocsánatkérés között, leült a katedrához. Majd felállt, és úgy kezdett beszélni. Nem volt túl öreg, olyan harmincas éveiben járhatott, fekete göndör haja, kellemes látványt nyújtott, letisztult arca mellett. Egyből szimpatikus lett mindenki számára, mintha bájitalt használt volna. Mikor elkezdett beszélni, mindenki kicsit lazább lett.
-Köszöntelek én is titeket! Kicsit hosszú volt a beszéd, de psszt! - nevetett - Én leszek az osztályfőnökötök, és remélem jól kifogunk jönni. Holnap nyolc órára legyetek itt, és kérlek ne késsetek. A tankönyvekkel együtt megkaptátok az órarendet is, ami még változhat. Kérem minden szülőt, hogy döntse el, jövőhéten elengedi a gyermekét, a sátorozásra, amit ismerkedésnek szán az iskola. Ennyit lett volna, holnap találkozunk. Ha van kérdés - tekintett körbe.
-Megtetszik mondani, merre van a toalett? - röhögött egy fiú, akinek valószínűleg, nem voltak itt a szülei. A felnőtteken kívül, mindenki díjazta az 'előkelő' beszólást, és be is vágódott vele pár társánál.
-A sarkon van, ahova.. - szólt volna vissza durván az oszi, de mivel a szülők is ott voltak, és mert mégiscsak egy tanár, ezért csak szépen mosolygott.
Lassan felállt mindenki, és kifele igyekezett az ajtón, mire nagy tumultus keletkezett, és mindenki lökdösődött. Érett emberek. Mikor kiértek a folyosóra, az előbb beszóló fiú oda hívta az osztályt. Vagyis inkább csak a fiúkat.
-Hé te! - mutatott Athanra - Nincs kedved jönni hozzám playstation-ozni?
A kérdésre ő is oda ment a körhöz, ahol a többiek is vadul bólogattak.
-Megismerjük az újakat, és megnézzük milyen tökösek ! - csapott a mellette lévő fiúnak az öklébe.
-Benne vagyok - mondta macsósan vagy legalábbis próbált annak tűnni.
-Mi is - szólt oda négy lány, akik arrébb álltak.
-Rátok nem vonatkozik - mondta antifeministán.
-Félsz, hogy leverünk - szólt vissza egy szőke csaj, karba tett kezekkel.
-Ha megmondod ki a melletted lévő vöröske, jöhettek - szólt vissza a fiú, akiről kiderült, hogy tényleg bunkó. Szóval ilyenek nem csak a filmekben vannak.
-A vöröskéknek nem jönnek be a - szemével maróan mérte végig a fiút - magad fajták. És habár nem szólt be nagyot, mégis megtette a hatását.
Athan csodálkozva, és halkan nézte a lányt. Még nem tudta mit gondoljon, de az biztos, hogy különös személyiség.

 
   Óriási ház volt az övéké. Időközben kiderült, hogy Hero a neve, persze csak a beceneve, az igazi Hanry. Kitudja, miért adott magának ilyen nevet. Márvány csempe borította az egész házat, a  felfelé vezető lépcső mellett szürkés korlát volt. Mindenhol zöld virágok, kis pálmafák voltak. Az egész hely letisztult volt, és nagyon modern, arról nem is beszélek, hogy piszok drága lehetett. Felvezette azt a pár embert a szobájába, ami szintén hatalmas volt, foci és csaj poszterek voltak mindenhol, de mégis egy picit kisfiús volt. Az óriási plazmatévé előtt hat darab konzol volt, és ugyebár nyolcan voltunk szóval valaki nem tudott játszani az első körben. De először jobb lett volna, ha összeismerkednek, mert nevek nélkül nehéz lett volna szidni a másikat, játék közben. Így körbe ültek, és mindenki felsorolta a nevét.
-Szólítsatok csak Heronak - szólt a házigazda.
-Mich és Aly - szólt a mellette lévő fiú, igazából csatlósoknak tűntek. Az nem inkább a lányoknak van?
-Jesmin - szólt a szőke csaj.
-Zoe - mondta kurtán a 'vöröske'. A fiúk mért szeretik a haj szín alapján becézni a lányokat?
-Athan - mosolygott idétlenül.
-Marisol és Chain - szólt a másik két ember.
Szóval ők a fél osztály, egy ázsiai fiú, két afroamerikai emberke  akik nagyon cukik, és a többiek. Vagány lesz ez az év.
Athanon és Jesminen kivül mindenki leült playstationozni. Valami csapatos, versenyzős játékot játszottak.
-Honnan jöttél, Hani? szuper, máris kapott egy becenevet  Tavaly nem ide jártál.
-Pedig meg vagyok győződve róla, hogy igen - morfondírozott.
A lány azzal a harsány, kihívó hangjával nevetni kell. 
-Vicces vagy! nagyon
-Amúgy innen a közelből jöttem, Merloy-ból.
-Örülök a találkozásnak - puszilta meg, köszönésképpen.
-Én is - mondta kissé zavartan.
-Ne puszilgassátok egymást, gyere játszani - szakította félbe őket, Zoe.
Amíg Jesmin leült, Athan és Zoe egymás szemébe néztek. Egyfajta ellenségeskedés jött létre köztük. Isten tudja mitől. 
Eközben megérkezett a pizza is, a chips és az üdítő. Miután kijátszották magukat, beraktak egy horror filmet. A két 'ellenség' egymás mellett ült, és egy félelmetes résznél kicsit összekapaszkodtak, majd mintha leprások lettek volna, undorral néztek egymásra, és ezután nem is szóltak egymáshoz. Tapintani lehetett a feszültséget.
   Mi lesz még itt? Egy biztos, ezzel az osztállyal nem fog unatkozni.
Hero mert viccesnek találta, a többiekre öntötte a maradék kaját. Mindenki chipses és sajtos lett. Amíg Chain magáról ette a kaját, a többiek heves csatába kezdtek, mert ahogy a házigazda mondaná, a takarítók arra vannak, hogy feltakarítsanak. Jó kis osztály lesz ez, az száz.

















2015. május 25., hétfő

Előzmények

Sziasztok! Ez egy ilyen rész szerűség lesz, ennél már csak jobb lesz:) Vannak benne dolgok amiket még nem lehet érteni, de amint megismeritek a fiú hátterét rájösztök! Jó olvasást!:3




  Egy unalmas napnak indult. Athan a neten szörfözött, és hagyománya szerint vicces képeket szerkesztgetett, amiket aztán posztolt mindenhova. Nem volt jobb dolga. De most valami történt: amint lefele tekert a közösségi médián, meglátott egy iskolai felhívást: Az iskola, ami megtanít szárnyalni. Nem lehet tudni, hogy miért, de azonnal rákattintott, s teljes figyelmét a fekete betűknek szentelte. Tudta, hogy a cím csak túlzás, viszont a képek, a lehetőség amit az iskola nyújthat, nagyon megtetszett neki. Végigolvasta, és rögvest szaladt fel a lépcsőn az anyukájához. Útközben megbotlott a nagy bakancsában, amit a tél végeztével már rég el kellett volna pakolnia, de nem tettem úgyhogy most egekbe szökött adrenalin szintjével együtt, féllábon kellett felugrálnia. Anyukáját a hintaszékben találta, amint épp kedvenc könyvét olvastaAmikor meglátta a fiát az ajtóban, a laptopot szorongatva, félretette könyvét, és felállt. A nap halványan sütött be szobába, megcsillogtatva, a nő fakó, szőke haját. Ahogy elmosolyodott, mintha egy angyal tárult volna a szemünk elé, de látszott rajta, hogy az idő megviselte. Kitudja, mennyivel szebb lenne, ha nem kellett volna annyi mindenen keresztülmennie. De mindegy is, mert úgyis az egyik legszebbnek tartják a városban.
Ahogy odaért hozzá, csodálkozva tekintett rá. Barna szemei, aranyosan ragyogtak szeretett fiára, aki megegyezésig anyja génjeit örökölte, szemén és haján kívül, amikben, az alig látott apjához hasonlított. Látszott, hogy már eltervezte mit fog mondani, szóval mikor odaadta Margaretnek - az anyukájának -  a laptopot, máris belekezdett mondandójában:
-Anya, nagyon szeretlek! - kezdte a kulcsmondattal, amit lágy hangja kísért - De most már muszáj innen elmennem. Neked ott van Derek, nekem pedig ez az álmom, - mutatott a képernyőre - jó iskola, az oktatás kiváló, a tanárok kedveseknek tűnnek, és mindössze csak egy órára van innen. Nem akarlak itt hagyni, és nem is tenném, de tudom, hogy már valaki vigyáz rád. Nem birok tovább itt maradni. - sütötte le a szemét.
Ne gondoljátok, hogy egy síros, gyenge fiú volt. Ellenkezőleg, az évek igen megkeményítették, viszont nem akart már ebben a városban maradni, ahol életet adóján  kívül, senkije sem volt. Újrakezdést akart.
-Elengedlek. - hallatszott a nyugodt válasz, mire fia szemei kikerekedtek. Azt hitte, még érvelnie kell az elengedése mellett.
-Ilyen könnyen? - értetlenkedett, mintha nem is ezt akarná.
-Megérdemled, - nevetett halkan - hisz annyi mindent elértél már, és segítettél. Szeretném, ha mennél, de persze hiányozni fogsz. Ja, és csak egy feltétellel: ha mindennap hívsz.
Athan megvillantotta Colgate mosolyát, majd megölelte egy homlokkal alacsonyabb anyját, mintha most azonnal indulnia kéne.
-Na akkor, repülök intézkedni. - igaz hogy a beiratkozás, csak pár nap múlva lesz, de kitűnő átlagával, és versenyeivel, biztosra lehetett venni, hogy bejut.
-Inkább ne repülj! Csak, menj. - nevetett, miközben kicsit aggódva fürkészte energiával telt fiát.
-Ne félj, amíg engem látsz! - majd Superman stílusúan kinyújtotta a kezét, és leszaladt a lépcsőn.
Margaret csak nevetgélt, látva kisgyerekekes fiát, és most tudatosult benne, hogy már nem is olyan kicsi a gyermeke, hisz 'most' készül elköltözni. De amikor, meghallott egy hangos csattanást, rájött, hogy talán mégse nőtt fel teljesen, még.
-Jól vagyok! - hallatszott lentről - Áuu! - sziszegte.
És igen, most is a bakancsa volt a tettes, akit most már tényleg el kellett pakolnia, ha nem akar egy pár törött csontot.
Anyukája kacagva visszaült a székbe, míg Athan a gép elé telepedett, hogy elintézzen pár fontos dolgot. Viszont kilencven kilenc százalék volt, hogy bejut, és a következő tanévet már: Sunberryben kezdheti.






Kezdetek

Athan. Vicces, és jókedvű. Ilyennek ismerték kívülről, az emberek. Viszont senki sem tudta min megy át, és hogy milyen okból kifolyólag olyan ő, amilyen. Édesapja a hazát szolgálta egész életében, s fiát nem igen akarta megismerni. Anyukája pedig kedves, és alázatos nő volt, aki nem taposta el az embereket, nem alázott meg senkit, hogy elérje a céljait, talán ezért is tartott ott, ahol. Ez a fiú mégis, egy olyan külsőt öltött fel, amit szeretett hordani, mégis jól esett volna ha valaki meghallgatja, és megérti. De nem volt senki. Azt hiszem, úgy igazán, barátai sem voltak. Most ne úgy képzeljétek el, hogy lúzer volt, vagy stréber, akit csúfoltak, egyszerűen a törött sugárzása nem vonzott senki. A régi iskolájában.
   Mikor tizenhat éves lesz, és édesanyja összeköltözik valakivel, úgy dönt, hogy most már eljött az ő ideje, végre új életet kezdhetne. Néhány akadály, amit ez a halkan dobogó szív átugrik, és máris ott van álmai iskolájában, és rémálmaiban szereplő emberekkel. Talán mégis vissza kéne mennie? De hogy adhatná fel ilyen könnyen? Hisz kitudja mit rejt a sors. Athan küszködik, elesik, és feláll, amíg valami nem történik. Egy új lány, jégbe zárt személyiséggel, akit Athan egyből kiszúr magának. És nem szerelemből! Egyszerűen, úgy érzi, muszáj felolvasztania azt a jeget, mert lát benne valamit. Itt kezdődik, a legjava. Őrült tréfák, vicces szívatások, mindezt egy valakiért, aki nem is ismer, aki miatt nincsenek mély érzelmei, és mégis valami a fiúban készteti arra, hogy megnevettesse a lányt, hogy mellette legyen.
Egy döcögősen induló, utálattal kezdődő 'kapcsolat'. Otthoni problémák. Apa akit, sosem érdekelt a fia, egy anya aki meggyötört és mégis boldog. Egy fiú, aki keresi önmagát, és a hozzá tartozó emberek.
Garantált a nevetés, és a cikis helyzetek. Megható, érzelmes részek(a fiú érzelmei). Meg megannyi más! Csak tarts velem!